A szavak ereje

Olvasási idő: 6 perc

Ma ismét egy személyesebb írással készültem nektek. Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy van egy nagyon érzékeny és segítőkész oldalam: mióta az eszemet tudom, támogatom a rászorulókat, az elesetteket, és mindazokat, akik  szükséget szenvednek. Kezdve a Városligeti fasorban cirkáló csöves Feri bácsi barátomtól, a bármiben hiányt szenvedő személyes ismerőseimen át, az utcán UNICEF képeslapot áruló önkéntesekig.

Most, az ukrán-orosz háború kapcsán sem teszek másképp. Amiben csak tudom, segítem a menekülteket. Kit anyagiakkal, kit játékokkal, ruhákkal, ágyneművel, kit munka- és szálláslehetőségek felkutatásával. A Facebookon több önkéntes segítő csoportnak is tagja vagyok.

A posztjaimra már az újságírók is felfigyeltek. Többen is megkerestek már, hogy adjak interjút a támogatottjaimmal karöltve - de erre még sem én, sem ők nem éreztünk belső késztetést.

Tényleg minden nélkül

Egy ukrán menekülteket segítségkérő csoportban figyeltem fel február végén Julie-ra, akinek a személyes története nagyon megérintett.

Eredetileg csak egy rövid posztot tett közzé, amelyben ruhát kért a gyermekeinek. Ennek kapcsán kezdtünk el beszélgetni, privát üzenetben. Segítettem neki ruhákhoz jutni. Nem sokkal ezután személyesen is találkoztam vele, és megismertem a történetét. Kijev mellől menekült a két pici kislányával, akik 2 és 5 évesek. A döntés az otthona, és a családja (a szülei és a gyermekei apukája) hátrahagyásáról nem volt könnyű. De otthon maradni még félelmetesebb és reménytelenebb lett volna, mint elmenekülni. Bárhova, ahol biztonságosabb. Julie meghozta élete legnehezebb döntését: elindul a két kicsi gyermekével az ismeretlenbe.

Mint mindenki, a nagy utazás előtt Ő is összecsomagolt két bőröndöt. A vállára táskát vett, a hátára és a kicsik hátára pedig egy-egy hátizsákot a legszükségesebb dolgokkal. Az ukrán-magyar határ közelébe 4 hosszú nap alatt jutottak el Kijevből. Vonattal, stoppal, és gyalog. Hátborzongatóbbnál hátborzongatóbb helyeken hajtották álomra a fejüket. Sőt, olyan hely is volt, ahol Julie egy szemhunyásnyit sem mert aludni... Nem részletezem, milyen viszontagságos, nehéz, és veszélyes útjuk volt. Több kilométernyi gyaloglás után jutottak el egy autós pihenőhelyre, ahonnan már csak "alig 100 kilométer" volt a határ...

Julie-nak ekkor egy újabb nehéz döntést kellett meghoznia.

A parkolóban 19 órán át sikertelenül próbált fuvart szerezni, hogy valaki áthozza őket és a csomagjaikat a határon. Kétségbeesetten cirkált az autók között hosszú órákon át. Bekopogott mindenkihez, és segítséget kért. De nem kapott. Még pénzért sem volt hajlandó senki sem arra, hogy a csomagokkal együtt elhozza őket a határ másik oldalára, Magyarországra. Végül, 19 órányi eredménytelen könyörgés után, talált valakit, aki kész volt segíteni nekik. De csak akkor, ha a bőröndöket (amikben csak a legszükségesebb holmijaik voltak) hajlandó hátrahagyni, mert azok már nem fértek be az éppen induló autó csomagtartójába.

Nem volt kérdés, milyen döntést hozott Julie. 

A bőröndöket otthagyva ült be a lányokkal az autóba, és jutott át végül szerencsésen a határon. Innen már könnyebb volt: egy régi tanítványa várta őket a magyar oldalon, és felhozta őket Budapestre, ahol átmeneti szállást is adott nekik, néhány napra. Ezek után Julie becsatlakozott abba a csoportba, ahol én is tag voltam, és itt kért ruhát a gyerekeknek és magának. Előttem éppen nyitva volt a csoport oldala, mert azt kerestem, kinek és mit tudok segíteni, amikor megjelent a posztja.

Így ismerkedtem meg vele.

Az első pár adag ruhát én segítettem összeszedni neki, az ismerőseimen keresztül. Személyesen csak akkor találkoztunk, amikor a csomagokat elvittem neki. Szinte sírt, olyan boldog volt. Sosem hittem volna, hogy valaki ennyire tud örülni egy pár használt cipőnek, egy plüss nyúlnak, vagy egy sálnak. Szóba elegyedtünk és mesélt kicsit magáról. Így tudtam meg, hogy Ukrajnában sikeres vállalkozónő volt, üzleti angolt tanított és beszédcentrikus csoportokat vezetett, számtalan tanítvánnyal a világ minden tájáról.

Magas életszínvonalon, jó életet élt: neki és a lányainak megvolt mindene. Szép otthon, amit csinosítgatott. Utazások. Hódolt a hobbijainak: a táncnak és a jógának. Ja! Egyébként 7 nyelven beszél. Julie egy fiatal, csinos, igényes, 32 éves csaj. Magas, karcsú, szép vonásokkal. Korábban versenytáncolt is. Őt hallgatva egyszerűen nem hittem el, hogy egy élet egy szempillantás alatt semmivé lehet. Micsoda lelki erő kellhet ahhoz, hogy egy olyan élet után, amit Ő élt, egy akkora, őszinte mosollyal vegye át a mástól kapott használt cipőt és pulóvert, mint amit az Ő arcán láttam, amikor átadtam neki a csomagokat. Csodáltam az erejéért.

Ugyanakkor, a története számomra azt a keserű gyerekkori élményt is felidézte, amikor kislánykoromban “kocog és kidob”-ot játszottunk a családdal. Amikor már majdnem a beértem a célba, de valaki pont annyit dobott, hogy épp arra a mezőre ért, ahol én álltam éppen. Kidobott, és a helyemre lépett. Én pedig meg mehettem vissza a startvonalra, és kezdhettem mindent elölről. Sokszor sírtam is emiatt, olyan dühös voltam... 

Őt is kidobták...

Nagyjából ezt az élményemet hozta vissza Julie története. Eljutott az életében egy viszonylag jó pozícióba, elért valamit, a maga ura volt. Aztán jött a háború a semmiből, amire senki nem gondolt volna a 21. században, és ami visszakényszerítette Őt a start vonalra. Egy nehéz döntés után egy idegen országban indította újra az életét, amelynek a nyelvét sem beszéli. Idegen emberek között, biztonságérzet és jövőkép nélkül. Ruhák nélkül, tárgyak nélkül, és szinte pénz nélkül is. Még belegondolni is szörnyű, mint mehetett keresztül, és min mennek át azok, akiknek a története az övéhez hasonló...

Julie az egyetlen az eddigi patronáltjaim közül, aki az intelligenciájával, bölcsességével és erejével azonnal a szívembe lopta magát. A mai napig kapcsolatban vagyok vele.

Mára, alig egy hónap alatt, sikerült neki otthont szerezni Dunakeszin. Egy teljesen felszerelt lakást, a Duna-parton, ahol ingyen lakhat a kislányaival. Került neki bejelentett munka egy nemzetközi cégnél, a gyerekek helyet kaptak a helyi oviban és bölcsiben. Akadt nekik nagy értékű vásárlási utalvány a SPAR-ba, néhány játék, szép ruha, unikornisos cuccok és egy-egy vadonat új roller a gyerekeknek. Julie-nak pedig magántanítványnak jelentkezők tucatja is, amivel munkaidő után akár ki is egészítheti a jövedelmét.  

Mindezt a szavak erejével. Történetmeséléssel.

A mai napig nézem a segítő csoportban posztolt tartalmakat, és látom, hogy soha semmi nem kap annyi kommentet, annyi megosztást és segítséget, mint egy-egy személyes történet. Egy történet, amelyben benne vannak az emberi sorsok, a vágyak, az érzelmek, jobban megérint bárkit, mint egy-egy rövidre szabott, tárgyilagos segítségkérés. Mert azokból hiányzik valami: az ember!

Julie-nak a mai napig szavak erejével tudok segíteni azokban a dolgokban, amelyeket én magam nem tudok megoldani, vagy előteremteni. Ha valamire szüksége van, klaviatúrát ragadok és írok. És eltelik pár perc, vagy néhány óra, vagy egy-két nap, és varázsütésre megoldódik minden. De tényleg minden. A munkától a fodrászig, a lakástól a pelenkáig.

Az igazi varázserő ez!

A történetmesélés képessége egy bitang erős eszköz az ember kezében, ha olyan céljai vannak, amelyekhez más emberek együttműködése, támogatása is szükséges. Ha szeretnél az emberekre hatni, ha szeretnéd az embereket egy adott cél felé fordítani, ha szeretnél az emberektől segítséget, támogatást és bizalmat kapni, akkor muszáj tudnod történetet mesélni!

A magánéletben éppúgy, mint a biziszben.

Ha jobban megnézzük, a Julie megsegítésére megírt posztok (történetek) célja nem más, mint színtiszta értékesítés. A küldetésem, a célom értékesítése.

Amikor azt kértem, Julie-nak adják a gyermekek kinőtt, de még jó állapotú ruháit, akkor értékesítettem.

Amikor azt kértem, segítsenek Julie-nak állást találni, akkor értékesítettem.

Amikor azt kértem, segítsenek Julie-nak lakást találni, akkor értékesítettem.

Amikor azt kértem, segítsenek Julie kislányainak örömet okozni egy rollerrel, akkor értékesítettem.

Amikor azt kértem, tanuljanak Julie-tól angolul, akkor értékesítettem.

Olyan emberektől kaptam Julie számára rengeteg segítséget, olyan emberek szavaztak bizalmat nekem és Julie-nak, akiket nem is ismertem személyesen.

A leghihetetlenebb és egyben a legfelemelőbb az volt, amikor Julie és kislányai lakhatásának megoldásában kértem segítséget. Alig tettem fel a posztot, pár perc múlva egy hölgy már írt is: a dunakeszi, teljesen felszerelt és berendezett, Duna-parti lakásukat ajánlotta fel, amelyben épp nem lakott senki. Úgy, hogy Julie-nak sem lakbért, sem rezsit nem kell fizetnie, és addig maradhat ott, ameddig csak akar. Csupán csak azért, mert - ahogy megírta nekem -, nagyon megérintette őt és a férjét Julie története, amit közzétettem. A férje kisgyermekként, 1956-ban, szintén menekültként, egy szál bőrönddel hagyta el Magyarországot, és kezdett új életet az USA-ban a családjával. Pontosan átérezték Julie helyzetét az írásom alapján, és ezért döntöttek úgy, hogy neki adják oda a lakást, nem pedig más menekültnek.

Elgondolkodtam... Mi történt volna, ha nem úgy írom meg a segítségkérő posztot, ahogy megírtam?Akkor lehet, hogy most Julie is úton lenne hazafelé, mint sok más menekült (ahogy olvasni lehet a hírekben). Akik egy-másfél hónap után most visszatérni kényszerülnek. Mert nincs támogatójuk, nem találtak munkát és hosszabb távra lakáshatást. Akik egyedül nem tudnak tovább boldogulni, és nem tudnak egy idegen országban megállni a saját lábukon.

Őszintén hiszem, hogy Julie-nak a szavak ereje segített abban, hogy reményt, segítséget és lehetőségeket kapjon.

Ha képes vagy történetet mesélni, akkor képes vagy érzelmeket kiváltani, és képes vagy másokra hatást gyakorolni. 

De hogy kapcsolódik ez a bizniszhez?

Ha képes vagy hatni másokra, akkor könnyedén, görcsölés és nyomulás nélkül tudsz értékesíteni is. Értékesíteni a küldetésedet, a célodat, az elképzeléseidet, az ötletedet, a termékeidet és a szolgáltatásaidat. Ha az emberek szívét megnyered, akkor a támogatásukat és bizalmukat is megkapod.

Mert az emberek nem a termékedhez vagy szolgáltatásodhoz kapcsolódnak. Nem a márkához, nem a minőséghez. Pláne nem ahhoz a célhoz, hogy bevételt termeljenek neked, azért, hogy te jobban élj, nagyobb házad, vagy jobb autód legyen, vagy utazgatni tudj. (Pedig valljuk be, azért valahol ezért is csinálod, nem igaz?)

Az embereket, a vásárlóidat az érzelmek kötik hozzád. A pozitív példák és történetek.

Ha szimpatikus vagy nekik, ha szeretnek, akkor vásárolnak tőled, és megteszik, amit kérsz tőlük. Ha meg nem, akkor leshetsz a lukon. :) Megfeszülhetsz, a legjobb terméket kínálhatod, a legszupereebb szolgáltatást nyújthatod, akkor sem fogják megvenni.

Pozitív érzelmeket pedig a legkönnyebben történetmeséléssel tudsz kiváltani.

Az emberek, a vásárlók a személyes történetek segítségével tudnak hozzád érzelmileg kapcsolódni.

Mit gondolsz, a hírleveleim és blog cikkeim miért ilyen hosszúak mindig? Miért írok mindig mindenről totál őszintén, (a hibáimról és a kudarcaimról is) még akkor is, ha az kényelmetlen? Miért szánok a bemutatkozásomra a tréningek elején legalább 20 percet, és miért árulok el egy csomó személyes infót magamról?

Hát ezért.

Mert a történeteimen keresztül mindenki el tudja dönteni, hogy szimpatikus vagyok-e, avagy sem. Hogy kíváncsi-e rám, avagy sem. Hogy megszavazza-e a bizalmat nekem, és vásárol-e tőlem bármikor, bármit, avagy sem.

A történetmesélés és az érzelemkiváltás képessége az egyik alapvető értékesítői kompetencia!

Ha szeretnél jobbá válni a történetmesélésben, akkor iratkozz fel itt az értesítési listára!

Hamarosan publikálom az első Történetmesélő tréning részleteit, amelyre maximum 12 főt tudok fogadni. Az elsők között azok jelentkezhetnek, akik ezen a listán rajta vannak. A többiek csak utánuk.

Ha van olyan gondolat, vagy kérdés, amely Julie története kapcsán merült fel benned, bátran írd meg kommentben. Jövök és válaszolok.